Mondta, hogy felfedi titkát, aki a szól, és ezek a szavak a
múltra vonatkozóan sokaknak jelentőséggel bírnak még. Azt is leírom, mi
történik most. Igen fontos, hogy olyan írásokról van szó, melyekhez eddig nem
volt ajánlás. Ezért, hogy azok által, olyanokhoz is eljusson, akik a jó célt
figyelembe vették, akiknek így tudni kell a kezdetről, és figyelmeznek, megértsék,
hogy milyen borzalmas véget jelent magukra és sokakra nézve is, ha a
kezdetekben járatlanok. Az Úr jelezte, hogy az ember tájékozottságát feltételezi,
és részvételét kéri. Egy személyes létező jogot kap ahhoz, hogy a rosszat és
jót megítélje, mégsem él jogával bizonyos tudás megszerzéséhez, miről tudomása
sem lehetett eddig. Mert Egységben lesz meg az, érlelődés útján.
Bizony vannak, akik nagy tekintélyt kaptak. Némely vonatkozásban,
mint én is megmutatom, hogy olyanok is vannak, akik viszont nem élveznek ilyen
hatalmat, mit egyéb ismerettel bírók kaptak, olyanok vagyunk tehát, akiknek
valahogy meg van kötözve a keze. Épp, mert a múltra mutató állításokról, az előzően
nevezett tekintélyes és kedves emberek fogalmat itt alkothatnak majd, és az
általam közölt dolgokról is hallomásból tudhatnak valamit, de az is, mint egy
idegen nyelven. Hogy maradjon értő, meg illik magyarázni itt a szavakat, amik
bővítik, amiről szó van.
Amit írásban olvasunk itt, az mindenki számára titok volt, mert
a hatalmasságok és alkalmazásukban lévők nem kaphatták meg az üzenetet. Akik tettek
volna valamit, azon személyeknek viszont eddig nem lehetett elmondani, hogy mi
a megrögzöttek megtöréséről és legyőzéséről írt az üzenet, az Egységben.
Homokra épített talajon, akik megértenek, még nagyobb meghasonlottságra jutnak.
Az Úr most megengedte, emlékezve a régi megrögzöttségre, ami vele kapcsolatos,
hogy mintegy érthetetlenül beszéljek a kezdetekről, de indokolt okkal, amit
reményem szerint megláttok.
A király, akinek nevét nem kérdezték, hogy miért nem, most
titokban marad, egy szigeten elhagyott minket. Ezt később tudták meg, amikor
tovább indult az a hajó, amin sokan utaztak. Akik tovább hajóztak velem együtt,
ellenségesnek látszottak, és én hallgattam. Ugyan a legnagyobb szégyen is, amit
a korai időkben elkövettek, most javukra lett volna, mint dicsekedni való
dolog, mégsem kérdezett senki a hajóúton. A távoli királyban erő volt, most
azonban összezavart, érthetetlen módon egy ideig okot adott a hallgatásra.
Idegen maradtam, és nem oszlattam el a hitetőknek azt a tévedését, hogy helyes,
amit napról napra tesznek, minthogy azt az álságos törvényt alkalmazták, amit
gyakorolt, alávetve a törvénynek korábban a jegyzetelő. A balgák törvényéről
van szó, akik követnek saját önértelmüket, a többi balga ellenében, és velük
együtt, kiknek szintén van saját igazságuk. Míg az egyetemes új törvényeket
elfedik, engedelmeskedtek inkább a magukban felfedezett király emlékének. Ez
nem félreérthető, mert a jegyzetelő sátránál is hasonló, neki még idegennek
gondolt törvénykezők is szívesen forgolódtak, az is a neki idegenek sátra
körül. Amikor tovább evezve vihar támadt, az erő tartotta felszínen a hajót, az
emlék, akiknek hiányzott az a király, aki korábban a szigeten elhagyta a hajót.
Az emlék hatalmáról az idegen nyelven jegyzetelő nem írt, az aranykor veszni
látszott.
Ha nem a királyról elmélkedne a jegyzetíró, akkor, aki az úton
elhagyta a hajót, akkor nem beszélnék, mert olyan formán voltak az utazók,
mintegy képzeleti eseménnyel, amit ki lehetne törölni az emlékezetből, de nem
tették. Amennyire valóságos lett visszagondolni, arra a királyra, aki a hajón
utazott a szigetre, és megmentette a lélekvesztőt, később a viharban, úgy
veszti most értelmét a régi idők emlékének élesztgetése, a további utazás során.
Olyan irracionálisnak tűnik az esemény magyarázata, mint valami megtérésnek a
hirdetése, valaki olyannak, aki több módon is ellenkezik a korábbi igazsággal,
mely szerint a királyt tisztelték. Ez rejtélyes, mert egyre inkább távolról
szemlélem a régi reményt. Éltek sokan még a régi hitben, de már reménytelen
volt megosztani mindenfajta királyságra mutató elképzelés értelemszerű
vonatkozását. Olyanokat, melyeket hétköznapokon, meg is vallanánk, mint
reménységünk lényegét, ha valaki kérdezne erről. De mint korábban, magam
állapítottam, hogy az a szolgáló vágy, az adni akarás késztetése már élő volt a
vegyes állapotú közösség tagjaiban. Minél élőbbnek látszott, egyre jobban
értelmetlen lett beszélni a hallott és az élő lélekről, miként arról, ki kit
győz meg. A jegyzetíró története a kollektív jövő előképe. A hajóúton, most még
úgy alakult, hogy kiveszett a régi idők bizonyossága, a királyi elhívás. Helyett
a naivitás, egyszerűség lépett a helyére, a kereső ember. Amikor a múlt már nem
tart meg, a jövő kilátástalan víziója realitás lett. Úgy ahogy ez egység értelmezése
is diabolikus.
A jegyzetíró így folytatja: „A viharban elvesztettem látásomat,
nem tudom ki maradt életben még, de ezt a régi történetet most meg kell
osztani. Tudni fogjátok, miért. Az üzenet, amivel folytatom a jegyzetet, mint
egy idegen nyelven, csak arról az egy helyről származhat, amit a már távoli, de
mégis élő király mondott a régi időkről. Találkoztam valakivel, és hangja egyre
erősödött, parancsoló lett. Ami régen talán még megtartott, a hatalmunk élő
emlékezete, jelen időben semmivé lett. Egy királyság maradt, ami a múltban és a
jövőben is megáll. Új üzenetek igazolják annak hatalmát, aki a jövő számára is felfedi
testi jelenlétét a múlton átlépve, mert elhív, még időben. Az önmagával
meghasonlott hatalom átörökítő valósága, az önértelemben, részben az önértelem
titkait kínálja, és a globális egyenlőség elvét. Sajátjaként kínálja az
ellenségeskedést, a szenvedő népeknek halott tapasztaltként, akik nem tudnak
már gondolkodni”. Az aranykor elvesztése halálos, bűn. A jegyzetíró így
fogalmaz tovább: „Nem tudom, mert vak lettem, hogy a vihar után kik maradtak,
ha voltak egyáltalán hírvivők, és nem tudom azt sem, kik emeltettek el velem
együtt. Én egy halott világhatalomban éltem, ezt láttam, és ide tartoznék ma
is, ha az Úr le nem íratja, ebben a késői időben velem, hogy fogyatkozásomból
adódóan, mi várható a kezdetben”. A korai idők után, a harc valóságos lett,
aztán megdőlt. Folyamatosan haladva az Emberfia fogja feloldani az elveszett
aranykort a halálában, amit felvitt a fára. Azt érleli ki a jövőben az Egységben
egy napon, amit ma leírni nem lehet a háború miatt sem, a korai időkben. Az
aranykorra utal az írása végén jegyzetíró, aki így fogalmazott: „Utolsó háború
nem lesz, mert a régi sem ért véget, így vagy úgy, kevesen gondolják, hogy a
királyság természete az elhívás „világnézete”, ami elküldést jelent. A levél
leírásához akkor kaptam biztatást, mikor vakságom után, ideállt elém, aki
beszédre biztat, és megértettem nyelvét”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése