4. üzenet. Egy válasz a közelség.

Áldozatot az éber ember hozzon, és legyen olyan, mint a mag, mely elhal a földben. Ezt mondja az Úr. Én vagyok az élő és fiam a mag, az áldozat, az Emberfia. Van egy gyakorlat, amiről nem feledkezhettem meg, amikor a hozzáértő ember a hatalmi kommunikációban átalakul a természetétől nem idegen civilizációs háborúban. Amit a filmekben mutatnak be ellentétes érdekek hatalmi harcának, az nem más, mint a rejtőzködő Ellenség megjelenése, amikor a magasban lévő Fejedelemségek erősségeik által megbénítják azt a hazug civilizációt, amit képviselnek. Az Úr jelen időben nem menthette meg az embert, mert csak mennybemenetele után tudta királyságát megérthetően közel hozni, és megsemmisíteni azokat az erősségeket, melyek jelentéktelennek látszanak, de rombolnak. A magasságokban ezeknek a fejedelemségeknek erkölcsi buzdítása nincs, mégis erős a befolyásuk. Értsétek meg, és figyelmezzetek, az Atya tervének gyümölcsét sokan fogják élvezni. Azt a gyümölcsöt, ami a kárhozatba vezet sokakat csak az emberfia volt képes újra érlelni a halott keresztfán. Nincs sok idő felébredni. Lesznek őrt állók, kiknek beszéde kedves, de a magas beosztásúakhoz nem merik továbbítani a halál felett aratott jó hírt. Az őrt álló ki van képezve, de távolinak mondja az ellenséget. Olyannak, mint aki most nincs, mintha nem tudná, hogy rejtőzködik. Felelőssége, ha azok kifutnak az időből vele együtt azok is, akik az ellenség miatt őrt állítanak. Ha a közelség idején kárt vall az ember, maga útján járva, akkor mint önálló lény, vagyis a túlélő nem vallja meg, hogy a nemes harc elveszthető. Persze sikeres terveket valósíthat meg, aki a világ dolgaira önértelme szerint válaszol. Az emberek, ha magukra nem reflektálnak, a béke idején, akkor mint a hulló falevél, idővel dolgaik végére érnek, észre sem véve, amikor már az idők vége elközelgett. Akit magasabb cél nem vezérel, aláhull a falevéllel, tervében elégedetten, fel nem ébred már. A hívő belső hangjával tud szólni a hitetlenhez, aki hatalmaskodik, és gyakran elutasítja a szellem nevében az emberfiát, és a hatalom civilizációjának embere erőtlen belső hangján, mely a halódó természet felé irányul már, távol jár a többi embertől. Amikor az idők a vége felé jártak, az elhaló virággal dolga annyi sincs, mint amit a természet válaszol: - ami elhullott, enyém lett. Ami folyvást az anyagban van, és az időkben nem kezdődik el az élete. Milyen válaszom lehet, a feltámadott sírja üres.

Egy Válasz a régi időkből. Az elmúltak bevallhatók, és akkor föléd magasodik az élet kezdeti ideje, az emlékezés, annak borús oldalaival. Csak a nehéz önreflexió útján nyerhetne értelmet a hit, amikor igazolná magát a profán anyagiban. Aki leszakadva a szellemi képzeteiről, a helyesnek gondolt vegetálást az anyagi mindenség érti, a szemlélődés helyett a szemléletben jelenik meg helyi értéke a személyes sugallatának. Nevetséges lesz számára a büszke hatalom civilizációja és „világképe”. Folytatva az életben, ami természetben és a mindenségben adott, ahol a hit megvilágítja a profánt és a szakrális lét értelmét, ami a korai időkben egyenértékűnek bizonyult. Egy orvosságot nyer az ember, de a kivetettséggel is küzd, mivel a hatalom természetében szellemi ellentmondás van. Álmodik az természeti ember is boldogabb jövőt, de a hamis kétarcú uralom olyan kárt tett már, hogy csak a Fiú mentheti meg, aki tiszteli földet. Az Atyán keresztül nem öncélú a világ gyűlölete, de csupán átmenet, mert párbeszédet folytatva a mindenségen belül, egyenlőséget tesz az anyagban a kárvalló a másik kárvallóval, és az emberi alakban élő Fiúval, így jelentve ki természetét. A hit magát felfedezi a profánban, mint egy gyógyulási forma. Amit vallomásnak nevezhetnénk, ez hiányzik ma, az idő végén, ami egy képesség az időben való feloldódásra az múlt lehet. Az idők és az idő hasonló, de eltér helyi érték szerint, csak az ige egy az egységben és egyenértékű is vele. A „kevesebb néha több a soknál” elve nyitottá tesz az abszolútra, hiszen a tagadás, és a nyíltság öröme egy tőről van, annyiban, hogy mindkettő elenyészik, és ez elfogadható vagy letagadható. Mint az éhes állat uralkodna egyebként a beteg szellem, és a táplálék megszerzése is hiábavalóság lenne. Vagy „lélek sötét éjszakája” lesz az ige nélküli élet, vagy tárgyszerűsítő emberi minimum az időben. Elrejteni látszik a teremtményt az Egy, ahol a „világkép” kiabál ki köpenye alól. Akkor született meg a tanítvány, mikor tehervonatok jártak síneken a házunk előtt, a pályaudvar közelében. Hatalmas terhet vontatott a mozdony, és pakoltak át az emberek. Az aluljáró alatt jutottam át a vágányok másik oldalára, és megálltam, mert jobban hallottam, a szerelvények zakatolását, ami lebilincselt. Ehhez hasonló kattogó hangot akkor hallottam, amikor ugyanitt, egy katona vétlen emberekre rálőtt. Így őrizte világhatalmát errefelé a zabáló természet. Meghalt számomra a hitetőben mutatkozó hit. Ez a tanítvány késői időkben ébredt fel a profán időből, amikor a lélek újra küzdeni tudott a szívében, a régi hangban felidézve az új hangot.

Kérdezz holnap, és válaszolok. Beszél a halott létező hazugsága az elvesztett fiatalsághoz. A lélekben kis mártírok énekelnek válaszul. Csodálkozom gyermeki értelemmel. Az Atya terve egyszerű történet volt, felfogható, ma is értem mi benne átlátható. Az idők teljességében önmagára reflektált a Szentlélek, és emberi alakban jelent meg az igaz a hamisban. Ma is él, és az új hatalmasságok mesélni kezdtek, már csak a saját történeteiket. Amennyi történet, annyi alattvaló, velem együtt. Nem értettem az egyezkedést, végül annyi mese lett amennyi megegyezés, a pokoli világban. És nem volt szó megváltásról, mert az ős bűn kárvallója, tovább is engedelmességet követel az engedetlen világbirodalomban. Ahol megegyezésről beszéltek, nem voltam ott. Süllyedt, észbe sem vette vesztét, hogy amibe nem tudott belehalni valaki, az annyira megöregedett az elméjében, amennyire az ősöreg. Az Egy beszélhet, a jelen Egységéről.

A profán és szakrális helyi értékkel bír, a mindenségben, a lélek hatására azonban az emberi test gyengesége miatt az ellenséget magán kívül, látja, vagy el sem képzeli. Aki magát Emberfiának nevezte az Atyára hivatkozhatott. A bölcselet idáig, és máig kezdeteit az ember érettség ideájában hirdethetni. Olyanok lettek ez után a viszonyok, hogy harcolni kezdtek a vegetáló fejedelemségek, akiknek szelleme már elöregedett. Amikor a szellem megöregedett, a halál helyett az ítélkezést választotta. Az a királyság, amit átvett a Fiú ettől kezdve hirdetve van, mint megvalósult korábbi ígéret. Az Atya átadta Fiának testi alakban és lélekben az ígéretének beteljesítését, amit elfelejtett a bölcselet, a jelenben. A pillanat adott, az ellenségkép helyett, a tárgyszerűsítő emberi minimum ma kevés újat talál, amire hivatkozhatna. A kegyelem akkor is tud érvényesülni, ha a hívő hallgat. A belső hang érvényes lett, mint a figyelem tárgya, ezt eddig nem lehetett elfogadni. Akik egységes királyságról beszélnek ma, ellentmondásként fogadják, ami jelentkezik a lelki harcban. Hiszen az egységes királyság tagadható addig a pontig, amíg átfordul a szellem tekintete a lélekre, és a vég idejére nézve ez lesz az átmenet. Viszont a lélek megjelenik a profánban is hit által. A szakrális, amikor a kezdetekre reflektál, ígéretre talál. Az ember mindig reflektál, az anyagra is anyagival, és szellemileg a lélekre, mert ez lételeme. A jövőre, ha Egy lesz az Egység, az Emberfia létezése lett a válasz eddig, és az egyenlőség a királyságban megmarad, amíg a Lélek eljövetelével támadhatatlan lesz az események után. Ekkor a bíróságnak is önmagára reflektálni, ha egy eddig be nem fejezett eseményről lesz szó, a Lélek késői megjelenése után. Ez irányban van helye figyelmeztetésnek, reflexiónak. Az örökösödésre a közelség a válasz.