Ami következik a tanításból. Hogyha a profánban visszakérdezik a válaszadót és rámutat a tanítóra, két irányba van tanítás arról, hogy milyen válasza van az Atyának a gyermeke számára. Az önértelem hamis képzeteit elfogadó, és idővel ezen okból megbetegedett, vagy a rossz elkötelezettségben gyökeret vert, és későn eszmélő személyiség számára ugyanis nem életkihívás az időben megvalósított önreflexió. Ez annyit jelent most, hogy amíg a Fiú, vagyis Jézus kinyilatkoztatja nekünk az irgalmas Atyát, akkor magáról is beszél, épp arról, hogy a profánban késedelemben marad maga is, a gyermekség miatt. Az Emberfiának királysága ésszel felfogható, de természetéből következik, hogy a világi képzetek elfedik az emberi süketséget és vakságot életidőben érvényes hit nélkül. Itt meg kell állni, mert egyesek halálukig tartó késedelmüket, a „hatalom civilizációjában” előmenetelként érzékelik, vagy nem adják tovább felismerésüket, mint tudott dolgot. A Tanúségtétel szükséges, de a személyes életben is megvalósul. Mert a csoportérdek és az egyéni érték a profán és a szakrális szellemi tartomány közös tulajdonsága, logikával igazolhatják egymást az értékek, amikor elismerik, hogy forrásaikat meg lehet különböztetni. A teremtett isteni eredet, és az anyagi érlelődés forrásai a tengernyi időben előre és vissza is mutatnak, és a gyakorlatban a csoportok egységesen szűkebb időkre korlátozzák az egy jelenlétét a belső biológiai időkben érvényesültnél.
A részleges elmúlás, a szűkebb időkben mutatkozó jelenlét, szemléli ugyan a halál árnyékát, de kevés rámutatni erre. Az örök időt szemlélve, a test feltámadása az emberi létre vonatkoztatva kinyilatkoztatás, és ébresztés az érlelődő jelenben. Trombitaszó a magasban, figyelmeztetés a szaladóknak, ennek az elkésett nemzedéknek. Nem tekintjük az életet következmények nélküli eseménynek, ha érvényes a tanítás. Ha úgy gondoljuk, hogy létezhet valami, ami kezdetek nélkül van, vagy keletkezhet olyasmi, ami csak folytatódás, annak tapasztalása megreked. Vagyis, a Jézus Krisztusban hívők figyelmetek nélkül is bennetek is hitre jutott teremtmények, és veletek együtt egy olyan világ részesei, ami elmúlik. Lényegében mindenkiben él, és ott, ahol el van szórva a tapasztalati mag, aminek a vigasztalása a lét azon pontján lesz, ahol a késésben volt az érlelődés, tehát az aszályos időkben. A közös emberi eredet jövőbe mutató esemény is, megérthető a részletekben. Hogy miként mutatja az élet, a szellemi, lelki és fizikai halál gyökereit, és ezek mennyire eltérők, az a gyökereket szemlélve látható. Az emberek közös eredete önreflexiót feltételez, amivel rá lehet mutatni, hol áll meg, és kezdődik élet, vagy a halál.
Azért nevezem nyereségnek, a közös emberi eredet tudatát, mert erre reflektálva tudjuk, hogy mi van a hívő élet kezdetein túl, és hol van a világi élet vége. Figyelmeztetésem ott áll meg, ahol van a tanításnak tétje. A hatalom ereje nem tanítás, hanem a reflexió állandó kényszere, ahol az önreflexió hiba az elv nevében, itt a figyelmeztetés jelenti biológiai idő végét. Az eredethez kapcsolódó tanítvány az lesz, aki figyelmeztetve van, és figyelmez. Íme, az ember. Aki nem tanítvány az is hivatalos marad a továbbiakban, megtérésük felé a közös figyelmezés mutat.
A megérlelt tanítás. Két angyalomat küldöm el hozzátok, hogy a tanítványt életre segítsék. Talán megértik őket, és a két angyal visszatér hozzám a jó hírrel. Így gondolja, és ezt mondja az Úr az angyaloknak: „Mondjátok az embereknek, ha megtalálom a királyt és a tanítót köztetek, a tanítás nem fog megvénülni, és megmarad a korona.” Talált embereket az egyik angyal, voltak olyanok, akik nevettek, és voltak, akik felismerték a királyt és a tanítót maguk között, de az angyalt nem marasztalták, így az tovább ment. Egy emberre talált, aki úgy válaszolt, hogy nem tudja milyen tanításról lehetne szó, és nem ismeri a királyt, de az angyalokat marasztalta. Azok elmondták, amit tudni lehet az Úr királyságáról és az örök tanításról. Amikor távozni akartak, és ez az ember nem ismerte fel az angyalokat, mert emberi alakban látta a szellemi lényeket, a tanítvány kérte, hogy a királyukat meg akarja ismerni, és küldjön hírt neki az Úr. Az angyalok azt válaszolták, hogy az Úr emberi formában eljött isteni személy, és ilyen módon meg kellett halnia. A tanítvány sírva fakadt, ezt látva végére értek munkájuknak az angyalok, és visszatértek, hirdetve, hogy nem vénült meg a tanítás és meg fog maradni a korona.
Többnyire sejthető, hogy a hitnek hol van a kezdete, miből táplálkozik, és milyen eredménye van. Bármilyen emberek közötti egység nem elegendő az első lépéshez, hiába van valami jele van annak, hogy az önértelem elvesztésének lehetőségével számol a csoport tagja, és persze az esendőségben való vigasztalásra igényt tartva, valamit tehet az egységért, és magáért. Elkerülhető a félreértés, ha másként fogalmazok. A kezdő lépést akkor tettük az egység felé mutató előmenetelben, amikor késve tapasztaljuk azt, hogy egy valami, vagy valaki, önértékén túlmutatott. Késedelemre mutat az angyalok visszatérése az írottakban, szólva nekünk is, hogy vannak emberek, akik éreznek elhívást, olyasmit, ami rájuk mutat. A bukott angyal nem így beszél az emberekhez, nem az embert hívja személyesen, inkább arra mutat rá, hogy a világ szellemileg ellenséges természetű, és szellemi hatalmat kínál.
Út az értelemhez. Ha az angyalokat munkájába nem kapcsolódik az ember, a jó kezdő lépést sikeres akció követheti, de szomorú lesz a vége. Amikor az angyal és az ember kapcsolata kegyelmi állapotot eredményez, megszületik a jó hír. A szellemi élet bekövetkező változásnak, és az érlelődésnek a tapasztalat a vége. Az értelem felfoghat számos gondolatot, ami egy tény helyi értékén logikus, de nem cáfolhat egy másik gondolati rendszerben megfogalmazott állítást. Ami benn volt a tanításban kezdettől az végül megvalósul az idők teljességében, annak értelme ott lesz a részletekben. Ha pedig az ember a részletek fölébe akar kerülni, ellentmond annak a történelmi tapasztalatnak, amit a mártírok, a törvény és a próféták állítanak elénk. Vagyis, ha a kiváltó láthatatlan anyag megjelenik az anyagiban, akkor az értelem által láthatatlan energia a teremtett világ idejének vége felől szemlélhetetlen, tehát az a profán világban, mint az őrt álló figyelem van meg. Elsőként azt érzékeli, a katona, hogy a halál nem vége az egységnek, inkább rámutat kiképzése során nyert tapasztalatára. Igy lehetnek a síroknál álló angyalok, akik elmentek a holtak közé, szólva késve azokhoz, akik szellemileg az „időtlenségből” válaszolhatnak.
Kétségtelen, hogy amikor az embert nézem, megjelenik a közösségek végtelen sora, betöltetlen helyekkel, és a végső nagy közösségben meg van nevezve a megismerés, és az értelem számára és a láthatatlan számára is a hely. Az öröm kiteljesedése veszélyben forog, de végül talán az ami az ember számára rossznak látszik a testi világban, azt megköszönheti az isteni személynek a szakrálisban, így a rosszat jó értelemben is nézheti, és javára fordul egy új szemléletben. A profánban mutatkozó érték, természete, hogy amikor ellentétébe fordítják, akkor a figyelmező elme különbséget tud tenni több oldalról. Kívül helyezheti a csoportértékek köréből a szakrális ismeretet, szabad akaratából. A profánt is egységesen, az összes embert egy csoportnak kezelve, a számtalan csoportértéket pedig bezárja a kritizálhatók körébe. Ha az új szemlélet nem helyi értékén, inkább általános elv szerint van kezelve, az „végtelenül” egyszerű, és hibás. Épp azért, a tudomány nem mond ellent annak, amikor az „időszerűt” a külsőből keresi vissza, a belsőben meglévő helyi értékek megfelelő kiválasztásával. Ha tudományosan megtalálható egy válasz a keresettek egységében, és helyi értéke nem inflálódik, az mestermű. A számosban felvethető a belsőre helyi értékekre visszatérve, az egyszerűsítés, ami a profán tulajdonsága, itt a szakrális felismerhető. A profán másik tulajdonsága az infláció.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése