Elkötelezem magam. Tudtam, hogy számomra véget ért egy küzdelem, mikor beléptem az ajtón egy betegeknek indított szemináriumon. Kitérőlegesek maradtak az értékek és értelmezések, a fogalmazás, meddig nem a reményre irányított a lélek. A tisztánlátást korábban sem tekintem elérhető gyümölcsnek, mert ami belátásként értelmes volt a munkában egy gyári környezet keretei között, az visszamutató értékként a kocsmai logika egyszerű alapjaira mutatott. Nem alakítottam ki ma sem „világképet”, amit észre is vehetettek, mert jövőmet „visszamutatások” alakították. Derűsen közeledtem az örömhírek átadóihoz, és a meglepő és ismeretlen értékek közömbösek maradtak, mert nem értem utol magamat így. Aki hozzám jött, így egyszerűséggel találkozott. Tudva, hogy az ismereti közeledés ritka kincs, és változó formái lehetnek meglepők, mégis új egységben tudok majd az alapokra válaszolni. A küzdelmeket eddig is lelki válaszok irányították, ami ma is remélt dolgok valósága felé tart, és rész szerinti kimenete van. Újabb tudás irányába nem léptem, most sem teszem. Ami megvetendő lehetett, azt most már a látható lelki szegénységemmel magamévá nem teszem. Nem magamtól mondom ezeket, látva mi következik.
A hálózat időnként kirekeszt soraiból némelyeket, és nem hinném, hogy önértelme nagyobb dicsőségére bűnös szándékkal választ. A lázadás ritka, csak a harc állandó. A szabadságharcos egy még nagyobb közösség, a tetteikben korlátozottak, és az önhittek táborába kerül, és ki van téve egy megkülönböztetésnek. Mert aki nem harcol az kívülálló, és arra kimondják a kettős vádat, hogy lelki beteg, másrész ellenséges tevékenységre hajlamos. Ugyanitt látom, hogy a megnevező kegyelem gondoskodik az övéiről. Számtalan könyörgést meghallgatva, azt akarja, hogy halljuk a szavát. Az önhittek és a bénák táborban is, részben gondoskodó hangokra figyelmezek, miközben jó és rossz dolgában nincs is magánvéleményem. A Gonoszba temetkezett tudásban, és befolyásában nem kételkedtem. Mindez nem akadályoz, hogy az egység hangja eljusson hozzám. Éppen most, hogy elkötelezem magam, és nincs régi „világképem” ami harcolna nagyságával. Amikor a gyógyító szemináriumban megismertem a testvéri egységre mutató jelet, akkor már felüliről érkező voltam, épp a kirekesztettekről mondott, magamra vett választottság miatt. Bizonyára azért erősödött meg bennem itt a szó erejének a becsület, mert. én, aki némának mondható, itt vállaltam fiatalságom idején kimondott bírói ítéletet. Lázító voltam és lelkileg gyenge a vád szerint, majd elitélt lettem és szolgálatra alkalmatlan.
Szűkül az életben töltött évek száma. Aki megragadja a tapasztalatban a törvényt, és a magányos emberek oldaláról véleményt mond, akkor a közösség az egységben formálódó szabadságra hivatkozik. Időről időre, és az időkben a szabadság nevében győzi le a magány szavát valaki, aki ismeretlen. Amikor leírtam tapasztalatomat a bűnbe zuhant létről, az ember első bűnéről, már tudtam, hogy a sikeres világban, a betegek és az hatalmi önértelem halottjai között kis idő múltán idegen leszek. Valójában azonosultam a kirekesztővel, de mint aki mást nem tehet, elfogadtam. Külső nézőként, mint egy vad, idáig nem estem a vadász szabadságának csapdájába. A lelki halottak képzeleti előterében a dolgok fonákja, a romlottság uralma áll. Akinek ez a világ elégtelen, és kívülről is szemléli, amiben él, annak gyümölcsöt kell teremni. Az ember története tehát, aminek kezdete és vége van, nem csak az emberiség története. Egységben van Egy, és valaki az évek számának növekedése, miatt valaki tanúsítja a vég közelségét. Okkal van a külső és belső, az érlelődésnek a lelki iránya, és a történelem is bír okkal. Egy valaki van, aki a képzeleti Egység irányából a vég irányába mutat. Az, aki csak olyasmit fogad el, ami csak reakció, annak a reakció lesz az évek tapasztalata. Az anyagból való, az anyagi lesz, és ami önreflexió, és az evangéliumi örömhír ilyen, ami eljön magától, mert érlelődik.
A profánban megfogalmazható a lelki érzékelés, mintha közel lennénk egy végtelen kiterjedésű parkhoz, ahol fák között gyerekek játszanak. Az egyik kislány ül a homokozó szélén és magyaráz valamit. Észre vehet, látom, hogy néz. Tudom, hogy nem merészkedne egyedül maradni a parkban. Mégis ott van. A kisfiú némán ül a homokban, képzeletében másutt jár. Megérkezem, de nem tudok beljebb menni. Nem léphetek. Ilyen módon a Lélek mozdul meg, és az események velem együtt nem látható térben folytatódnak. A vadász és a vad energiája sem mérhető. A közeli dobot üt, és hallgat, mint aki vár, talán a hangok születésére. Elköteleződünk. A dobokat ütve hallgatunk, talán a látható megteremtése közben valamikor. Mert a szakrálisban énekelve a szavak kimondhatók, a teremtés után talán, és a véghez közel. Ugyanez nem érzékletes a profánban, ahol vállalni lehet a bírói ítéletet. Lázító voltam és lelkileg gyenge. Folytatásként tilos elmondani, hogy diktatúra van. Dobokat ütve hallgatunk. Az Egység Egyben, királyság.
A hálózat időnként kirekeszt soraiból némelyeket, és nem hinném, hogy önértelme nagyobb dicsőségére bűnös szándékkal választ. A lázadás ritka, csak a harc állandó. A szabadságharcos egy még nagyobb közösség, a tetteikben korlátozottak, és az önhittek táborába kerül, és ki van téve egy megkülönböztetésnek. Mert aki nem harcol az kívülálló, és arra kimondják a kettős vádat, hogy lelki beteg, másrész ellenséges tevékenységre hajlamos. Ugyanitt látom, hogy a megnevező kegyelem gondoskodik az övéiről. Számtalan könyörgést meghallgatva, azt akarja, hogy halljuk a szavát. Az önhittek és a bénák táborban is, részben gondoskodó hangokra figyelmezek, miközben jó és rossz dolgában nincs is magánvéleményem. A Gonoszba temetkezett tudásban, és befolyásában nem kételkedtem. Mindez nem akadályoz, hogy az egység hangja eljusson hozzám. Éppen most, hogy elkötelezem magam, és nincs régi „világképem” ami harcolna nagyságával. Amikor a gyógyító szemináriumban megismertem a testvéri egységre mutató jelet, akkor már felüliről érkező voltam, épp a kirekesztettekről mondott, magamra vett választottság miatt. Bizonyára azért erősödött meg bennem itt a szó erejének a becsület, mert. én, aki némának mondható, itt vállaltam fiatalságom idején kimondott bírói ítéletet. Lázító voltam és lelkileg gyenge a vád szerint, majd elitélt lettem és szolgálatra alkalmatlan.
Szűkül az életben töltött évek száma. Aki megragadja a tapasztalatban a törvényt, és a magányos emberek oldaláról véleményt mond, akkor a közösség az egységben formálódó szabadságra hivatkozik. Időről időre, és az időkben a szabadság nevében győzi le a magány szavát valaki, aki ismeretlen. Amikor leírtam tapasztalatomat a bűnbe zuhant létről, az ember első bűnéről, már tudtam, hogy a sikeres világban, a betegek és az hatalmi önértelem halottjai között kis idő múltán idegen leszek. Valójában azonosultam a kirekesztővel, de mint aki mást nem tehet, elfogadtam. Külső nézőként, mint egy vad, idáig nem estem a vadász szabadságának csapdájába. A lelki halottak képzeleti előterében a dolgok fonákja, a romlottság uralma áll. Akinek ez a világ elégtelen, és kívülről is szemléli, amiben él, annak gyümölcsöt kell teremni. Az ember története tehát, aminek kezdete és vége van, nem csak az emberiség története. Egységben van Egy, és valaki az évek számának növekedése, miatt valaki tanúsítja a vég közelségét. Okkal van a külső és belső, az érlelődésnek a lelki iránya, és a történelem is bír okkal. Egy valaki van, aki a képzeleti Egység irányából a vég irányába mutat. Az, aki csak olyasmit fogad el, ami csak reakció, annak a reakció lesz az évek tapasztalata. Az anyagból való, az anyagi lesz, és ami önreflexió, és az evangéliumi örömhír ilyen, ami eljön magától, mert érlelődik.
A profánban megfogalmazható a lelki érzékelés, mintha közel lennénk egy végtelen kiterjedésű parkhoz, ahol fák között gyerekek játszanak. Az egyik kislány ül a homokozó szélén és magyaráz valamit. Észre vehet, látom, hogy néz. Tudom, hogy nem merészkedne egyedül maradni a parkban. Mégis ott van. A kisfiú némán ül a homokban, képzeletében másutt jár. Megérkezem, de nem tudok beljebb menni. Nem léphetek. Ilyen módon a Lélek mozdul meg, és az események velem együtt nem látható térben folytatódnak. A vadász és a vad energiája sem mérhető. A közeli dobot üt, és hallgat, mint aki vár, talán a hangok születésére. Elköteleződünk. A dobokat ütve hallgatunk, talán a látható megteremtése közben valamikor. Mert a szakrálisban énekelve a szavak kimondhatók, a teremtés után talán, és a véghez közel. Ugyanez nem érzékletes a profánban, ahol vállalni lehet a bírói ítéletet. Lázító voltam és lelkileg gyenge. Folytatásként tilos elmondani, hogy diktatúra van. Dobokat ütve hallgatunk. Az Egység Egyben, királyság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése