Elmúlik a halál a királyságban. A királyságnak sajátos terve van a világgal, amikor a Fejedelemségek a bennük mutatkozó lelki szellemi és testi létezőkkel kapcsolatban rendre egyéni önértelemre hagyatkozik. Közben az oly sok nehézséget okozó önértelem meghaladását a Teremtő által létrehozott világban nem tartja olyannak, mi értelemmel bírna, vagy nem veszik figyelembe hálózataik, hogy átmeneti és rész szerinti az ember szerepe, ahol a kezdetek felől nézve az lelki érlelődésnek új útja lehetséges a gyökerek megléte miatt a teremtménynek. Amikor a vég felé néz az ember, küzdelme van az anyagelvű hatalommal, ami a szellemi, lelki és fizikai elöregedés felé tart, az elvek gyümölcseinek természete miatt. Az öregedést lehet szemlélni a belső zártság felé haladva, és lehet érzékelni a kimunkált világhatalmi terv részeként, ha az ember megreked a nép, vagy a személy csökkenő erejében. Aki a királyság lényegének megragadását kisebb egységekben és eseményekben, csoportokban, tudományban, művészetben szemléli, az képes az idők vége felől nézni az embert, mintha a halál lenne idő végén, vagy a szenvedő ember arcának látványa, mint a belső élet bizonyítéka. Jól vagy rosszul a profán kifejezi magát így.
Aki származtatott, okkal keletkezett, épülő és közeli vége felé tartó világképet fogad másként tapasztalja, hogy szellemi, lelki és testi térben létezik minden teremtmény, de van kezdete és vége az időknek. Lényegében kegyelmi szemléletű a teremtett világ, mert ezt is látja a profán, amikor az érték megjelenik a szakrális jelenlétben, ami jelentheti, hogy láthatja a kapcsolatot a királyságban élő fogadott gyermekekkel. Ha az ember világképében az anyagi elöregedik, öröksége az elaggott értelem lesz. Gyermekségünk akkor kezd kiteljesedni, amikor önmagára reflektál az anyagi világ sebezhetőség látva, vagy a vég felé mutató nyitottsága, lelkisége és gondolatvilága érlelődik. Ha létező kapcsolatainkban a kisközösség és az anyagi világ a temetkezők felé néz, akkor felfedezi a gyenge erejével együtt, az erős hatalmi befolyást. Abban ragadható meg a sorkérdés, ami megértése a kezdet és a vég problémájának, hogy az anyagi örökség gyakorlatilag nem valós. A kezdet és a vég hasonlítani fog, amikor az önelvűséget felszámolva, az egységre törekvés sincs megjelölve, mint a sorskérdésekre adott jelen idejű válasz. Az egyégben hivalkodó eladósodott anyagi haralom logikájának inflációs jellegét. Az infláció rámutat arra, hogy az Egységben a kis lépés az egyetlen jó lépés, Egy felé visz, amikor találkozni akar a rész az egésszel.
A profánban, mikor a jelent meg akarja ragadni a hívő, találkozik múltjával, különösképp a bűnnel, de nem mindig ez az elsődleges ok. A profánba ugyanis be akar lépni a szakrális, elsőként az önreflexió képességével. A „lélek sötét éjszakáját” Keresztes Szt. János „az érzékek éjszakájának” mondja: „mert a tárgyi világ (melyekkel az érzékeken keresztül születik kapcsolat) nem képes örömöt, világosságot, érdeklődést kelteni. Az érzékek éjszakájában a lélek nem talál örömöt semmiben, feladatait csak nehézkesen, sok fáradsággal, gyötrelmesen képes tenni.”. Ilyen formán, amikor testünk látszólag megszűnik érzékelni, hasonló előkép lesz, mint a szemita gyökerekre visszamutató három vallás (Noé legidősebb fia Sem), aki nem tud és nem képes még találkozni a profán világgal. Harca van az egységesnek mondott világi hatalomnak, saját gyökereivel is, amikor a kiscsoportot integrálni látszik, de kritizálva kiiktatja, azzal szemben. amit az előlép öröksége ad majd meg.
Megtörténik, de nem minden esetben, hogy valaki tanult, mégsem tanítja, hogy mi történhet a halál után. A jegyzetíró hivatkozhat egy írásra, ami bemutat egy gazdag embert, aki meghalt, és az örök tűzre került, vagyis szenved és a családjára gondol. Családjáról nem esik szó esik az evangéliumi történetben, az örömhírben viszont arról igen, hogy a példázat halott embere mentené és figyelmeztetni akarja családját, hogy legalább ők ne járjanak így. Ez az ember kegyelemről kegyelemre jutott életében, mégis valahol eltévedt, de azután sem tanult, nem alakult ki a helyes világlátása, vagyis szembesül a kínok között azzal, amit az öröksége elvesztése okoz. Hiú ember a pokolban mentegeti magát. Az írás szerint, ugyanebben a történetben ennek a gazdagnak a háza kapujában kéregetett egy koldus, a szegény Lázár. Ez is meghalt, de Ábrahám kebelén van, feljutott a mennybe. Ábrahám a Hit embere, akinek elég volt az Úr kérésére engedelmességgel cselekedni, és ez lett javára írva. A maga idejében Ábrahámnak nem volt képe arról, amit az Úr kért tőle, és annak eredményéről és értelméről sem. Engedelmeskedett és hite üdvös örökséget hozott. Hasonlóan elég volt a koldusnak is, ennek a szegény Lázárnak, hogy engedelmesen elfogadta állapotát életében, hogy halála után üdvösségre jusson. Ezt nem érthették a történetben az elhalt gazdag ember rokonai, az anyagi világ javai közt élve. A szegénység egyszerűsége a gazdagnak nem több mint, amit lát. Ezért öleljük magunkhoz a lelki és testi szegényeket, már a földi életben, ha várakozásunk idejét velünk közösségben kis lépéseinket látják és könnyítik. Mosolyuk tehát előkép.
A szegények és a betegek, amikor megérezték, ki közelít, az Úr szavára olyan hitre jutnak, mely meggyógyít. A gyógyulásért bátrabban kiáltanak az anyagi javak kényelmében élőknél a szegény betegek. A hatalom ereje szellemi értelemben a lelki szegények rongyaikat hordja, mégis szavát erőbe öltözteti az anyag lelki halottja, a profán háló öreg hala. A királyság eligazodik a mennyei világban, de a halál dolga napi választóvonal a Fejedelemségeknek. Életünkben a választott ember sem tud mást mondani, mint amit a szegény rongyai üzennek. Az ember nem mindig tud nagy örökséget hagyni gyermekeire, mert az elvek emberei elhallgatnak, amikor a gyengébb szellemi közösségek beszélnek, és tudnak jól szólni a profán világ belsőjéből a közösség hangján. Ha a kisközösséget a szolgálatból az életbe viszi az előkép, és az egyéni emlékezet él az új közösségben is, akkor a jövő nem volt halott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése