A világ választ kínál a hatalomról, és az egységről, mintha innen lenne a királyság. Aki felismeri a világban a valódi egység nyomait, és forrásától a végidő felé mutató értelmét, tudja azt is a világról, hogy az ember Lelki hallása megromlott, maga pedig elnémult a hatalom megosztásának gyakorlásában, és képessége is elvész a világban. Uralkodni az anyagi természete felett a teremtett természetben van meghatározva, az Ország azonban köztünk van, tehát az ide vezető erő irányában, és nem a célnál. Egységének ideje megjelent és kapcsolatában van a láthatóval, mert nem alapjában rossz a világ, csak részei ellenségesek. Amikor a források találkozásainál megállt, maga is rész lett a személy. Bár a királyság egysége hirdetve van az írásokban, a világ még nem tudja felismerni az ide vezető utat önmagában, csak a kiscsoportban. Ha itt lesz az ideje, tudni fognak az emberek majd erről, és arról is, hogy milyen természetű erő szólítja vissza, ebbe a világba. Itt, ahol az összes ember, önmagában kereste a királyt, amikor megtévesztő ereje munkálkodott, az egységterv azért nem valósulhat meg, mert a magasság Fejedelmei azt a királyságot nem fogadják el, amit az ember magáról feltételez. Amit a tárgytalan kritikában sem, és az ellenségeskedés hamis erejében sem valósíthat meg. Ezzel együtt, és ezektől függetlenül azonban megvalósulni látja az ember részben az abszolút értelem szerint, részben az Isten ajándékainak, azok elfogadásának következtében a lelki hanyatlást. Vagyis világtalan marad a tévedés szelleme miatt, a vigasztaló lélek terveinek elfogadása nélkül, vagy öntörvényű vak, mert vizei öntörvényesek vagy forrás nélkül valók. Addig lesz fontos az egység keresése, és az összes emberre kiterjedő királyi meghívás, amíg lényünk képes megvilágítani valamit, beszélni és hallani, és ez paradox módon épp elég. Mivel az ember természet szerint elégnek képzeli mindazt, amit érzékel, vagyis a belső ismeret, kollektív tapasztalat, és a különböző erőknek a hatásai önmagukban elégséges ismeretek. Ha megvizsgáljuk belső ablakunkat a hozzá tartozó ajtó irányából, hogy mi a fontos, és mi nem az, akkor arra jutunk, hogy az egység irányából az ember egy, és azt gondolja, hogy a fontos magyarázatokon már túl van. Innen szemlélve az időket, látja vagy nem, a létező Gonosz miatt nem az ember uralkodik majd a világon, és a végidő csak ezután jön.
Tapasztalat az is, hogy az ember felfelé törekszik, és ereje van, hogy a lent lévő dolgokat is befolyásolja. A belső értékrend része, a hozzá tartozó külső tapasztalat. Az, hogy miért elfogadott a hamis a teremtett világban, túl van az ismeretén, de a saját világismerete, az költői kérdés, magában hordozza a választ. Magyarázható az írásból érettséggel, hogy miért hajlandó a részben lévőben is az egységet feltételezni valaki. És miért készséges odáig elmenni, hogy a részben lássa, ami egy.
A „van benne valami” is képes reflektálni magára, miközben a hol voltam és hova megyek kérdése a „világkép” nem válasz. Az elvek nem kérdeznek. Hiszen ami a világban megvan, az nem akar bejönni a világba, mert benn képzeli magát. És csak az akar bejönni a világba, aki oda van küldve. És aki a világból elmegy, az nem magától teszi, mert az anyagi tapasztalat természete a terjeszkedés, és nem akar elmenni. Ez a hatalom, szólj hozzá: „kérj jelet magadnak” és nem kér. Nem, hacsak nem az Egy és az Egység misztikus tapasztalatának tudatában. Ahol kész az ítélet, mert megítéli magát a világ, ott a hatalom szabadítása hamis, ami vádakon alapszik. Amikor a megváltottság és a teremtettség, vagy akár maga az elhivatottság tudatára szellemileg reflektál valaki, és önmagára, a szellemére, tudatára, tapasztalatára mutat, mint egy „világképre”, ott a „van bennem valami” akar reflektálni önmagára. Egy értelem tudja hatalmát a Lélekben. Egy, aki ki tudja terjeszteni az Egységben.
Mit várjunk a világtól. Vagyis mi az ígéret a világ számára, ez kérdés. Az abszolútum megragadása legalább két okból lehetetlen. A mértékekre a választ tehát ott találjuk meg, ahol az önértelem véget ért, a bezáródásban, ami az élet belső idejében helyi értékkel bírhat majd, az ígéret korában. A magasság, a szélesség és a hosszúság mértékei egy meghaladhatatlan értelemnek nyitottak. Az egyszerűben ugyanakkor tudható meg, hogy van értelem azon túl, ami adatott, és ez cseppet sem elkeserítő. Sajnálatos azonban, hogy a tények okot adtak az önvizsgálatra. Másrészt elkeserítő, hogy az önértelem kísérteties elszántsággal vonzódik a bonyolult dolgokhoz, aminek a következménye, hogy nem áll meg önmaga. A szerzett tudást abszolútnak tekinti, mindig körülötte forog. Könnyen társara talál, felé rendeli magát a világnak, azon túl, hogy sajátjának nem tekintheti. Szomorú következményként sötétségnek érzékeli a nagyobb világosságot, mint a megvakult, nem ismeri fel a bűnt, olyannak amilyen, vagyis eltekint ettől az érdek szerint. Az irgalom szava megvan a világban. Amit ezután lát, mint nem létezőt, érdektelenként utasít el, miközben tudja szellemi értelemben, hogy a világnak van ideje, és az nem lehet abszolút, ha az irgalom szava eljön a világba. Tudjuk, hogy aki a világba jön és nem innen való, az vádolhatatlan.
Tapasztalat szerint is a teremtményei lehetünk ugyanannak a világnak és részesei is, ami nem fogadja el magát, és ellenséges. Aki elfogad, arra nézvést állítható, hogy nem tudja hova megy, és honnan jön vissza. Vagy az elfogadás, vagy a tanulatlanság veti fel kérdést, hogy a profán világba miért is vagyunk hivatalosak. Részese marad a királyságnak, aki úgy tudja az idők teljességében elfogadni az Egy és az Egység két titkát, hogy a világ szabott idején belül az eljövendő Országot várja. Hovatartozás kérdésében, a világ meghatározása érvényes marad, ha lesz ember, aki elfogadja a szabott keretet alkalmasnak, hogy tájékozódjon. A profán maga is kétarcú. Hogy mi tartja meg az Örökkévalóban az érkező embert, és milyen lényeges a helyi értéke az életidőn belül a léleknek, az kérdés. Kinél kopogtatok nyisson ajtót, mondja az Úr.
Tapasztalat az is, hogy az ember felfelé törekszik, és ereje van, hogy a lent lévő dolgokat is befolyásolja. A belső értékrend része, a hozzá tartozó külső tapasztalat. Az, hogy miért elfogadott a hamis a teremtett világban, túl van az ismeretén, de a saját világismerete, az költői kérdés, magában hordozza a választ. Magyarázható az írásból érettséggel, hogy miért hajlandó a részben lévőben is az egységet feltételezni valaki. És miért készséges odáig elmenni, hogy a részben lássa, ami egy.
A „van benne valami” is képes reflektálni magára, miközben a hol voltam és hova megyek kérdése a „világkép” nem válasz. Az elvek nem kérdeznek. Hiszen ami a világban megvan, az nem akar bejönni a világba, mert benn képzeli magát. És csak az akar bejönni a világba, aki oda van küldve. És aki a világból elmegy, az nem magától teszi, mert az anyagi tapasztalat természete a terjeszkedés, és nem akar elmenni. Ez a hatalom, szólj hozzá: „kérj jelet magadnak” és nem kér. Nem, hacsak nem az Egy és az Egység misztikus tapasztalatának tudatában. Ahol kész az ítélet, mert megítéli magát a világ, ott a hatalom szabadítása hamis, ami vádakon alapszik. Amikor a megváltottság és a teremtettség, vagy akár maga az elhivatottság tudatára szellemileg reflektál valaki, és önmagára, a szellemére, tudatára, tapasztalatára mutat, mint egy „világképre”, ott a „van bennem valami” akar reflektálni önmagára. Egy értelem tudja hatalmát a Lélekben. Egy, aki ki tudja terjeszteni az Egységben.
Mit várjunk a világtól. Vagyis mi az ígéret a világ számára, ez kérdés. Az abszolútum megragadása legalább két okból lehetetlen. A mértékekre a választ tehát ott találjuk meg, ahol az önértelem véget ért, a bezáródásban, ami az élet belső idejében helyi értékkel bírhat majd, az ígéret korában. A magasság, a szélesség és a hosszúság mértékei egy meghaladhatatlan értelemnek nyitottak. Az egyszerűben ugyanakkor tudható meg, hogy van értelem azon túl, ami adatott, és ez cseppet sem elkeserítő. Sajnálatos azonban, hogy a tények okot adtak az önvizsgálatra. Másrészt elkeserítő, hogy az önértelem kísérteties elszántsággal vonzódik a bonyolult dolgokhoz, aminek a következménye, hogy nem áll meg önmaga. A szerzett tudást abszolútnak tekinti, mindig körülötte forog. Könnyen társara talál, felé rendeli magát a világnak, azon túl, hogy sajátjának nem tekintheti. Szomorú következményként sötétségnek érzékeli a nagyobb világosságot, mint a megvakult, nem ismeri fel a bűnt, olyannak amilyen, vagyis eltekint ettől az érdek szerint. Az irgalom szava megvan a világban. Amit ezután lát, mint nem létezőt, érdektelenként utasít el, miközben tudja szellemi értelemben, hogy a világnak van ideje, és az nem lehet abszolút, ha az irgalom szava eljön a világba. Tudjuk, hogy aki a világba jön és nem innen való, az vádolhatatlan.
Tapasztalat szerint is a teremtményei lehetünk ugyanannak a világnak és részesei is, ami nem fogadja el magát, és ellenséges. Aki elfogad, arra nézvést állítható, hogy nem tudja hova megy, és honnan jön vissza. Vagy az elfogadás, vagy a tanulatlanság veti fel kérdést, hogy a profán világba miért is vagyunk hivatalosak. Részese marad a királyságnak, aki úgy tudja az idők teljességében elfogadni az Egy és az Egység két titkát, hogy a világ szabott idején belül az eljövendő Országot várja. Hovatartozás kérdésében, a világ meghatározása érvényes marad, ha lesz ember, aki elfogadja a szabott keretet alkalmasnak, hogy tájékozódjon. A profán maga is kétarcú. Hogy mi tartja meg az Örökkévalóban az érkező embert, és milyen lényeges a helyi értéke az életidőn belül a léleknek, az kérdés. Kinél kopogtatok nyisson ajtót, mondja az Úr.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése